Úgy fest, a főnökkel való látszat barátság jól bevált recept, mert ezzel mindenre képesek szert tenni, amit csak kigondolnak. Alapvetően piti dolgokról van szó (egy alapvetően piti cégtől mást nem nagyon lehet várni), és csettintésre megkapnak mindent, ami szerintük a hatékony munkavégzéshez nélkülözhetetlen. Mindegy, ebbe most nem megyek bele, csak eszembe jut róla egy régi sztori, mely számomra egyfajta tanmeseként idéződik fel bennem időről-időre.
Az általános iskolás éveim alatt sokszor megkaptam, hogy vagyok én is olyan okos, mint a nővérem, de a szorgalmam és a magatartásom meg sem közelíti az övét. Jó tanuló voltam, mindig a legjobbak közt jeleskedtem, tényleg nem volt gond az eszemmel, de az is igaz, hogy utáltam a tanulást, és minden másra hamarabb kapható voltam, mint hogy a könyv felé görnyedjek és megcsináljam a leckét.
A magatartásom épp csak annyira volt rossz, mint bármelyik valamirevaló fiúnak, de mellette szerettem olyanokkal haverkodni, akikkel mindig elkövethető valami csíny vagy rosszaság, ami aztán színesebbé tette a napunkat. A haverok megválasztása miatt is értek támadások mind tanári, mind szülői oldalról; miért barátkozom ezzel meg azzal, és miért nem barátkozom inkább a jó tanuló, rendes (értsd: stréber) gyerekekkel. Folyton két tűz között voltam e téren: egyik oldalról a rossz gyerekekhez húzott az eleven természetem, másik oldalról a jó gyerekekhez húzott a megfelelési kényszer. Próbáltam valami köztes megoldást találni, hogy mindkét oldal képviselőivel jóban legyek, de hosszabb távon ez sosem működött.
A testnevelés sosem tartozott az erősségeim közé. A kötélmászást sosem tudtam megcsinálni, arra kaptam kegyelemkettest, hogy legalább a csomóra ráálltam összekulcsolt lábakkal. Amikor mindenkinek végig kellett másznia a bordásfalon, mindig miattam akadt meg a sor, a mögöttem jövők pedig folyamatosan lökdöstek, hogy haladjak már, mert a tanár ordít, nekem meg annyira tériszonyom volt, hogy képes voltam teljesen leblokkolni még akkora magasságban is - már ha az magasságnak nevezhető. Futásnál rendszerint utolsók közt teljesítettem a tíz kört, hacsak az asztmámra hivatkozva nem álltam félre. Míg én a négyüteműket nyomtam a terem egyik sarkában, ahol senkit sem zavartam a jelenlétemmel és a lemaradásommal, a többiek már játszottak. Szóval, piszok béna voltam mindenben, ami tesi. És a tanár... Na, igen. Mindig kaptam néhány önbizalom-romboló megjegyzést, persze üvöltve, ahogy ez egy tornatanártól már-már joggal elvárható.
- Nem igaz, hogy nem tudod megcsinálni! Már a lányok is végeztek vele.
Ő tanította a fizikát is, amit akkoriban nagyon szerettem. Otthon folyton áramköröket építgettem, így mire az elektromosság témaköréhez értünk a tananyagban, már mindent tudtam róla. Mindig érdeklődő voltam, minden feladatot megcsináltam, még a szorgalmi részt is. Mégis folyton úgy éreztem, ennél a tanárnál nem tudok érvényesülni. Sokszor hangoztatta, hogy nem fogja összemosni a testnevelést a fizikával, így akinek nem megy a sport, az nem szenved semmilyen hátrányt a fizikaórákon. Így indult a legelső óra is, aztán belevágtunk az anyagba.
- Mi az energia? Amikor tornaóra előtt Zsóka megeszi a rántott húsos zsemléjét, abból lesz energia, abból fogja lőni a gólokat a kéziben. De ha chipset eszik, energia nulla, akkor nem fog annyi gólt lőni. De ha megeszik egy csokit, a cukorból lesz energia. Mi a kölcsönhatás? Amikor Ági eldobja a labdát és eltalálja vele a kapust, aki ettől majdnem elesik, átadja az energiáját, kölcsönhatásba lépnek. Érti mindenki?
Helyben vagyunk. Nem szenved senki semmilyen hátrányt, de az első órán mégis azokkal hozott fel gyakorlati példákat, akik tornából a legjobbak. Éreztem, hogy valamit fel kell mutatnom a másik oldalról is, ide kevés lesz a soros és párhuzamos kötésű áramkörök közötti különbség szemléltetése.
Voltam olyan hülye, hogy pár alkalommal még az iskola utáni edzésre is elmentem. Oda, ahonnan a jó tesisek menekültek, mert bármennyire is széthajtotta őket a tanár, minden megyei mérkőzést elbuktak, így utána még durvábban kihajtotta a szuszt belőlük, persze előbb alaposan kidühöngte magát az eredménytelenség miatt. Pár alkalom után beláttam, nincs keresnivalóm ott.
Hatodikosok voltunk, amikor az egyik testnevelésóra végeztével az öltözőbe vonultunk. Mindig volt olyan, aki két perc alatt ruhát váltott, és mindig volt olyan, aki az egész szünetet elszöszmötölte az öltözéssel. Folyamatosan járkáltak az emberek ki-be, de az ajtó rendszerint nyitva maradt, ami miatt a bent maradók elkezdtek kiabálni. Sokadik ilyen alkalom után az egyik srác, Zoli, aki pont az ajtóval szemben ült, úgy gondolta, lábbal behajtja az ajtót. Nem akart kárt okozni, de nem volt kedve felállni a padról, és sikerült akkora erővel rúgnia, hogy egy cipőorrnyi lyukat ütött az ócska farostlemezen. Egy pillanatra meglepődött, hisz erre ő sem számított, majd az egész öltöző nevetésben tört ki, mert ez akkori fejjel egy tök kemény dolog volt, hogy valaki "csáknoriszi" mozdulatokkal betette az ajtót. A történetnek hamar híre ment a szünetekben, így jóval több ember tudott az ajtó ellen elkövetett merényletről, mint akik valójában jelen voltak.
Aztán valaki úgy gondolta, szerez magának egy jó pontot, ha jelenti az esetet a tanárnak. Nem derült ki, hogy ki volt az, de valószínűleg közülünk tette valaki, ugyanis a következő óra végén a tanár pár szó erejéig mindenkit visszatartott.
- A múlt héten valaki berúgta a fiú öltöző ajtaját. Felmerült egy név, de azt szeretném, ha itt maradnának azok, akik látták az esetet és meg tudják erősíteni, ki volt az. Semmilyen következménye nem lesz, sem azoknak, akik elmondják, sem azoknak, akik nem. De az ajtót ki kell fizetnie a tettesnek. Szóval, aki tud valamit, az maradjon itt, a többiek mehetnek átöltözni.
Egyértelmű volt, hogy az a valaki már mindent elmesélt, csak biztossá és egyértelművé kellett tenni a dolgot azzal, hogy több forrásból erősítik meg a sztorit. A csoport egyik fele elkezdett kiszállingózni a tornateremből, míg a másik a tanárhoz közelített. Úgy éreztem, eljött az idő: ha most elmondom, amit tudni akar, akkor majd máshogy kezel, végre nőni fogok a szemében, és úgy kezel, ahogy azt megérdemlem. Maradtam. Ahogy körbenéztem, nem láttam magam körül azokat, akikkel igazán jól éreztem magam az iskola falai között és azon kívül. Talán egy-két ember volt ott velem, akiket kedveltem. Egy pillanatra elbizonytalanodtam.
Maradjak vagy menjek? Még nem késő, még elsétálhatok onnan. De nem. Ha maradok, akkor sikerül bevágódnom a tanárnál. De mit keresnek itt lányok? Lányok! Ők nem is láthatták az esetet, hisz nem lehettek ott a fiú öltözőben. Menjek vagy maradjak? De itt maradt az összes éltanuló, nekem is ezek közé kellene tartoznom, nem? Maradjak vagy menjek? Késő.Miután az utolsó távozó mögött bezárult a tornaterem ajtaja, a tanár rátért a tárgyra.
- Zoli volt?
Egyszerre mondtuk ki a megerősítő igent, majd elmehettünk átöltözni. Az öltözőben csend volt. Senki nem szólt a másikhoz, senki sem poénkodott, senki sem aggódott a következő órai feleltetés miatt. Mindenki csendben átöltözött, összepakolt és ment a következő órára. Az ajtót kifizettették Zolival, a lyukat pedig a lehető legolcsóbb megoldással foldozták be. Még csak ki sem cserélték. A sérülés nyoma a későbbiekben is látható volt.
Otthon elmeséltem nővéremnek az esetet, aki csak ennyit kérdezett:
- Te ilyen kis árulkodós vagy?
Hebegtem valamit arról, hogy ez tulajdonképp nem árulkodás, mert azt valaki már megtette, én csak megerősítettem.
- Ez akkor is árulkodás.
A későbbiekben bántott a dolog. Átgondoltam. Származott bármi hasznom abból, hogy köptem? Nem. Volt bármi okom is arra, hogy bemártsam egy osztálytársamat? Nem. Habár nem volt szép dolog berúgni azt az ajtót, attól még nekem nem kellett volna mindenáron tanúskodnom. Tulajdonképp az egészhez semmi közöm nem volt, kimaradhattam volna belőle. De el akartam érni valamit, amit az addigi úton képtelen voltam.
Hogy sikerült-e a tervem az árulkodásom után? Nem. Ugyanaz a béna gyerek voltam, aki egy fekvőtámaszt sem volt képes megcsinálni, és a tanárnak ugyanúgy nem tudtam megfelelni, bármivel is rukkoltam elő a fizikaórákra és akármennyire is igyekeztem a tornaórákon.
De valami talán mégis változott; attól kezdve eldőlt bennem, hová is akarok tartozni igazán, és inkább spanoltam a trógerekkel, mint a nyalis brigáddal. Rájöttem, nem vagyok olyan és nem is akarok olyan lenni, nem akarok közéjük tartozni. Nem azt tartottam szem előtt, kinek kell megfelelnem, és úgy egyáltalán megfelelni sem akartam senkinek. Azt csináltam, ami nekem tetszett. Persze utána még inkább hallgathattam, hogy "te ennél többre vagy képes" meg a "bezzeg a nővéred" kezdetű mondatokat, de akkor sem csináltam azt, amit elvárnak, csakis olyat, amit önszántamból akarok.
Gondolkodtam már azon is, hogy talán ma előrébb járnék a ranglétrán, ha annak idején inkább a másik csoporttal kötök szorosabb barátságot, és köztük mára megtanultam volna térdre ereszkedni a feljebbvalók előtt... De vajon akkor jól érezném magamat a bőrömben vagy akkor önmagamtól is hányingert kapnék, mint ahogy most is rosszul vagyok az ilyen emberektől? De közülük páran többre vitték, mint én. Azt hiszem. Legalábbis amennyire tudom, ki hogyan él manapság. Mindegy. Azt tudom, hogy nem vágyom közéjük, még ha ezzel nem is tudok felfelé törni. Inkább maradok önmagam. Ez elvi kérdés.
Azóta is eszembe jut ez a kis történet. Talán ennek is köszönhető, hogy a későbbiekben sem jöttem ki néhány tanárommal, és talán emiatt nem nyalok be tövig a főnökömnek sem. Többször lejátszottam már fejben: ha egyszer sikerül elkerülnöm erről a munkahelyről egy komolyabb céghez, akkor én leszek az, aki lefetyeléssel mindent elér magának, figyelmen kívül hagyva mindent és mindenkit. Végül mindig arra jutottam, hogy nem menne. Mert nem azzal akarok elérni valamit, hogy egy felettem állónak csókolgassam a hátsóját az előrejutásért. Mert az nem én vagyok, nem tudok és nem is akarok olyan lenni. Mert mindig emlékezni fogok arra az ajtóra és a rajta tátongó lyukra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése